100 éves a Fiorentina 3. rész: futballisten lila köntösben
Egy ritka tehetség érkezett Firenzébe a nyolcvanas évek közepén, aki mélyen gyökereztetett magát a város szívében, és aki miatt több generáció magyar szurkolója is lila mezbe szeretett bele. Roberto Baggio története a Fiorentinánál a reménynek, a művészetnek és a szívszaggató veszteségnek az eposzává vált, amely máig emlékezetes marad azok számára, akik követték az olasz foci magasrepüléseit.
Fulvio Pontello, az építőipar magnása 1980-ban szerezte meg a klubot, majd ambiciózus terveivel a Viola régi nagyságának visszaállítását célozta meg. A világbajnok klasszisok – Daniel Passarella, Claudio Gentile, Sócrates – után az igazi újjászületést egy sérült, alig felnőtt fiú testesítette meg. A Fiorentina 1985-ben szerződtette meg Baggiót a harmadik ligás Lanerossi Vicenzától ekkor világrekordnak számító összegért, 2,7 milliárd líráért. Az üzlet különösen merésznek tűnt, mert a támadó súlyos térdproblémáikkal küszködött, és első évében egyetlen tétmérkőzésen sem játszott. A klub türelmes volt, egy svájci szakmán bízták a gyógykezelésre. Ez a kivárakozás idővel meghozta az áldását.
Az 1986–1987-es idényben lépett először pályára a Serie A-ban a Sampdoria ellen, és csak az évad végén kapott nagyobb játéklehetőséget. Első ligagólját május 10-én, az utolsó fordulóban szerezte Maradona Napolja ellen szabadrúgásból. A találat különös történelmi súlyú lett: a Fiorentina bennmaradott, a Napoli bajnok lett. De a tényleges felívelés a következő szezonokra várhatott. Baggio futballja oly szép volt, hogy szavakba szédült. Akik élőben látták, nem igényeltek magyarázatot, aki nem, annak csak azt ajánlják, képzeljen el egy játékost, kit a futballistenek legjobb kedvükben formáltak meg. Könnyed cselei, váratlan passzai és szép szabadrúgásai különös összhangot alkottak. A klasszikus olasz fantasista és a modern támadó között átmenetként működött, egy tízes, aki nem csupán osztott, hanem maga is eldöntötte a mérkőzéseket. Michel Platini találó szavakkal írta le: Baggio poszta nem volt, hanem a „9,5-ös" – ahol csak volt, ott volt helyen a labda.
A göndör, bozontos haj és visszafogott, szinte félénknek mutatkozó arckifejezése különös jelenséggé avatták őt. Az „Il Divin Codino" – az Isteni Copfocska – név később terjedt el róla, ám Firenzében egyszerűen csak Robertónak hívták: a fiúnak, akiért érdemes volt kijárni a Stadio Comunaléba. A svéd Sven-Göran Eriksson alatt Baggio és Stefano Borgonovo a nyolcvanas évek végének legjobban szórakoztató olasz támadópárosa lett. Az 1988–1989-es szezonban ketten 29 gólt szereztek, és az UEFA-kupába vezették a klubot. 1985 és 1990 között Baggio 136 tétmérkőzésen 55 gólt jegyzett, de a számok csak töredékesen magyarázzák a nyomát. Szerették, mert képes volt arra, amire csak a legjobbak: egy mozdulattal megváltoztatni a mérkőzés légkörét.
Az 1989–1990-es idény borzalmassá vált. Eriksson a Benficához igazolt, az új tréner Bruno Giorgi alatt a Viola a kiesés ellen küzdött, ráadásul a stadion felújítása miatt szinte minden otthoni mérkőzésüket más városban játszotta. Az Európa-kupában azonban csoda történt: az Atlético Madrid, Sochaux, Dinamo Kijev, Auxerre és a Werder Bremen legyőzésével bejutottak az UEFA-kupa döntőjébe. Az ellenfél a Juventus lett – régi ellenség, északi gazdag rivális. Az első mérkőzés Torinóban 3–1-re a Juve javára dőlt el, a visszavágó Avellinóban 0–0 lett. Azt azonban senki nem tudta elfogadni: Baggio az utolsó lila mérkőzésén játszott, és másnap a Juventushoz igazolt, amikor Pontello a világrekordnak számító, 25 milliárd líra értékű ajánlatot elfogadta. Zavargások törtek ki, ötven ember sérült meg. Egy év alatt az Juventusban világsztárrá és aranylabdássá vált Baggio, de a történet Firenzeban soha sem ért véget.