Futballtaktika túléléshez – exkluzív ukrajnai interjú a frontot megjárt egykori gólkirállyal
Matvij Bobal, az egykori futballist és trénert a futballpályán szerzett taktikai tudása mentette meg az életét, amikor egy orosz dróntámadás közepén próbált menekülni az ukrán frontvonalnál. A 225-ös rohamdandar egykori tagja, aki jelenleg a 128-as hegyi dandárnál teljesít szolgálatot Munkácson, még mindig küzd a frontélmények után maradt mentális traumával, ugyanakkor hálás azért, hogy fizikai sérüléseiből – részben – felépülhetett.
Bobal katonai pályafutása szürreális módon kezdődött. Édesapja születésnapján, 2025. április 18-án lépett be az ukrán hadseregbe, majd Rivnébe vezényelték általános katonai kiképzésre. A negyvenöt napot számlálóképzési időszak alatt átfogó felkészítésben részesült – gránátvetéstől a fegyverhasználatig mindent megtanult. Ezt követően a leginkább veszélyes alegység, a 225-ös rohamdandar első vonalában vált hadrafitté, amelyről szarkasztikus realizmussal megjegyzi, hogy „kétféleképpen lehet visszatérni: koporsóban vagy sebesülten".
Családja azonban világra szóló távolságra maradt tőle. Harmincegyéves kislányát és volt feleségét a Krímben hagyta, ahol Szimferopolban maradtak. Az utolsó személyes találkozás tíz éve történt, azóta csupán Whatsapp-üzeneteken keresztül tudnak kapcsolatban maradni. Bobal apja, az idősebb Matvij az egykori Dinamo Kijev játékosa volt – olyan legenda, aki fiáról azt tanította meg, ne mások után járjon, hanem mások vegyenek róla példát.
A 2014-es krími bekebelezés Bobal futballéletét radikálisan szétszaggatofficiallyta. Az orosz megszállás után pillanatok alatt vált szétfoszlott világának részévé az okkupáció. Két év alatt nem tudott elhagyni a félszigetet, a rendőrség és az orosz titkosszolgálat rendszeres kihallgatásai árnyékolták életét. A futballt is megnyomorította az orosz jelenlét – az erős klubok az orosz bajnokságból igazoltak játékosokat, a meglévő ukrán csapattagokat pedig kirekesztettékből. Bobal végül 2016-ban sikeresen elhagyta a Krímet. Ungvárra költözött, ahol egyetemi előadótanárként és trénersegítőként dolgozott, később pedig a Minaj fiataloktatásában vett részt.
A frontra tavaly június huszonegyedén vezényelték. Harkivban még egy hónapig tartó szörnyű kiképzést kapott, ezt követően Pokrovszkba vezényelték. Feladatára sajátos módon definiálja – quaddal, másfél hónapon keresztül szállított katonákat a legfrontvonalon, naponta öt-hat járat, tizenöt-húsz kilométeres távolságok. Az ellenség azonban hamar rájött a rutinjára. Az optikai szálas drónok kezdetben csak megfigyeltek, de az oroszok nemsokára „várakozó" drónokat helyeztek el az út szélén, hogy fáradságot spóroljanak meg, és várakoztak az ukrán járművekre.
A katasztrófa 2025. július huszonötödikén történt. Bobal az akkor közlekedett a hetedik vagy nyolcadik járatán, amikor az ellenség felfigyeltrányította a quadot. Egy kukoricaföldnél, ahol sehol nem volt erdőség, egyenes úton érte őket a dróntámadás. Egy betonoszlop miatt lassítaniuk kellett – kritikus pillanat. Társa azonban időben felismerte a két-három méterre fekvő eszközt, és lerántotta Bobalt az útra. Az FPV-drón társát gyakorlatilag kettészakította. Bobal lábán repesz sérülést, bal karján pedig artériasérülést szenvedett. Az érszorítót gyorsan magához kötözte, miközben felettük egy másik, kamerás drón aknavetőkkel kezdett lőni rájuk.
Öt-hat órát feküdt a porfelhőben, majd az éjszaka leple alatt egyedül vonszolta magát el a területről. Öt-hat kilométer után érte el a biztonságos zónát. A tapasztalat felbecsülhetetlen – hogy egy katonai évek nélküli ember, bizonytalan fizikai állapotban jelentős vérveszteséggel képes volt ezt teljesíteni, puszta adrenalinnál és önfenntartó ösztönnél több nem lehetett. Társa később, három nap után feküdt a sötét erdőben, füvet evett, harmatcseppeket ivott, a sérülése elfertőződött – ő nem hittem volna, hogy túléli, pedig túlélt.
Bobal nyolc-kilenc hónappal később még mindig sebesült. A térdműtét során műanyag repesz fúródott be a térdzselésbe, kara pedig rendszeresen zsibbad. Ám az igazi háborút – a mentális traumát – szinte lehetetlen gyógyszerezni. Bevallása szerint kettő-három órákat alszik, és amikor becsukja a szemét, előjön minden.
A futballban szerzett tudása azonban életet mentett. Amikor a gránátok között szaladt, ösztönösen értékelte a tájat, taktikázott az élménye alapján, mintha a futballpályán volna, csak a hátvéd helyett a becsapódások ellen kellett manőverezni. Ez az évtizedes sportedzettség, mentális rugalmasság adta meg az életvezetéshez szükséges eszköztárat.
Jelenleg korlátozottan alkalmas minősítésű – hadiállapot alatt csak a hátország területén teljesíthet szolgálatot. Az edzői munkát mélyebben szereti, és ha egyszer leszerelhet, vissza szeretne térni hozzá. De mindez még messze van – a frontélmények még mindig éjjelente jelen vannak.