Hétvége a sebesség templomában – fókuszban Monza
A szerző húszéves vágyát valósította meg az elmúlt hétvégén, amikor végre személyesen, a monzai pálya mellett követhette végig a Ferrari-drukkerek legendás templomának nevezhető száguldó cirkuszi eseményt. Az Olasz Nagydíjon a sétálójeggyel megoldott, ám izgalmas utazás teljesítette azokat az ígéreteket, amelyeket már gyermekkorában felvetett magának.
Gyerekévei óta a Formula–1 volt az az sportág, amely elsőbbséget élvezett az egyéb sportágakkal szemben. Ekkor már látott futamokat, mielőtt foci- vagy kézilabdameccset követhetett volna végig. Ez az intenzív kapcsolat vezetett oda, hogy harmincévesen végre úgy döntött, hogy megteszi azt a utazást, amelyről már nyolcévesen álmodozott: személyesen, a monzai célegyenesben ünnepelni a Ferrari-rajongók között. Az elmúlt hétvégén végül összejött, és a leglehető legolcsóbb, ám a leginkább érzelmi megoldás mellett döntött – sétálójeggyel vásárolt belépőt.
A hétvége során világosan látható volt, hogy a monzai pálya mellett való tartózkodás egyaránt a verseny és a páratlan hangulat miatt kedvez az e játékszabályok szerint utazóknak. Az első körben az Ascari és a Parabolica közötti egyenes mellett helyezkedtek el, ahol kivetítőn figyelemmel kísérték a történéseket. A legendás Tifosi-szurkolótábor szeme előtt Charles Leclerc első sikánnál kiterelte csapattársát, Lewis Hamiltont, aki később kicsúszik a pályáról és a gumifalba ütközik. Ezt követően az 34 fokos hőségben a pálya középső részére kellett váltaniuk, hogy árnyékos helyet találjanak egy kivetítő előtt. A monzai pálya egyedi jellegzetessége, hogy nemcsak típusos lelátók vannak székekkel, hanem olyan sávok is, ahol négy-öt sor magasan, szék nélkül lehet állva követni az eseményeket. Az első sorban történésekhez csak fél hatkor reggelre megjelent legszorgalmasabb rajongók férkeztek be.
A Milánóból Monzába történő közlekedés önmagában jelentős kihívást jelentett, a vonat pedig a legjobb megoldás volt, amely pénteken még a rutin hiánya miatt összesen négy és fél órát vett igénybe, amit az oda-vissza út alatt éreztek. A lelátójeggyel rendelkezők ugyanolyan sorban kivárakoztak, míg felszállhattak egy vonatra. Szombaton az időmérő után azonnal elhagyták a pályát, így már hét után nem sokkal vissza voltak Milánóban.
Vasárnap a track invasionra készültek – azaz arra, hogy a futam után felépüljön a pályán az ünneplés. Már húsz körrel a vége előtt felálltak az egyik nyitásnál, az első sikánná mellett, és okostelefonról követték az eseményeket. Körülöttük fokozatosan gyülekeztek az emberek. A tizenkilencedik helyről az élre kirajzott Kimi Antonelli kapta meg a kockás zászlót. Olasz győzelem Monzában fordult elő, de nem egy Ferrari-pilótasága alatt. A Tifosi vegyes érzelmeiben gazdag volt, majd megnyíltak a kapuk, és irány lett a célegyenes. A monzai célegyenesben rendre szól az olasz himnusz, majd a Mercedes miatt a német. Van abban valami páratlan, hogy egy helyen az olasz és a német nemzeti dal hallható egymás után, éppen az ellenkező sorrendben, mint Michael Schumacher legendás győzelmeinél. A pezsgőzés után a sara perché ti amo is felcsendült, ami Monzánál autentikusabb helyről nem gondolható el.
Hogy megérte-e a három nap utazás és a huszonkét évi várakozás azért, hogy ezeket a pillanatokat megtapasztalhassa? Abszolút megérte.