Száztízezer néző látta, ám a világ elfeledte az 1971-es női vb-t
Az 1971-es női világbajnokság története az egyik legérdekesebb, ám hosszú ideig elhallgatott fejezete a futball történetének. Száztízezer nézővel telt meg az Azték Stadion, amikor Mexikó és Dánia megküzdött egymással a döntőben, ám a FIFA hivatalosan sohasem ismerte el ezt a tornát világbajnokságként. Az esemény szimbolikus jelentősége: bebizonyította, hogy a női futball képes tömegeket megmozgatni, ugyanakkor megjeleníti az intézmények hosszú, szándékos hallgatásának tragédiáját.
A mexikói főváros 1971 szeptemberében rendkívüli sportesemény helyszínévé vált. Az ország az 1968-as olimpia és az 1970-es férfi-világbajnokság után már jól ismerte az ilyen szintű rendezvények lebonyolítását. Az infrastruktúra megvolt, a közönség motivált volt – Pelé brazil csapata egy évvel korábban még elvarázsolta a szurkolókat –, és a szervezők pontosan tudták, hogyan kell egy sporteseményt nagyszabású látványossággá alakítani. A hatcsapatos tornán Mexikó, Argentína, Anglia, Olaszország, Franciaország és Dánia képviseltette magát. A mérkőzéseket az Azték Stadionban és a guadalajarai Jalisco Stadionban játszották, mindenhol előadás-szerű körítéssel, saját kabala-figurával és széleskörű szponzorációval.
A nőiességet azonban a korszak előítéletei szerint szinte kényszerítően hangsúlyozták. A kapukat rózsaszín-fehér csíkosra festették, a stadion személyzete rózsaszín ruhát viselt, és az Azték Stadion előtt alkalmi fodrász- és szépségszalonokat nyitottak. Ez egyúttal jelzet is volt: a női futball még nem volt önmagában sport, azt kellett bizonyítani, hogy női sportolók végig nők is maradnak. A mexikói válogatottba mintegy háromszázan jelentkeztek, közülük tizenévesek és fiatal nők kerültek kiválasztásra. Alicia Vargas már az 1970-es olaszországi torna után „La Pelé" névvel emlegette az olasz sajtó, Lourdes de la Rosa pedig csupán tizenöt éves volt, amikor bejutott a keretbe. Az újságírói stílus azonban leereszkedő volt: az egyik lap „mexikói rózsaszín szimfóniáról" írt, másik „kis ördögöknek" nevezte a csapatot, ismét másik Eugenia Rubio jövőbeli házasságát fantáziálta el egy férfi futballistával.
Az ellentmondás abban rejlett, hogy a közönség a nőket nem gúnyolta, hanem a csapatot támogatta. Mexikó rendkívüli futballt játszott: 3–1-re győzött Argentína felett, 4–0-ra Anglia ellen, az elődöntőben pedig 2–1-re felülmúlta Olaszországot. Az ismeretlenek játékosokból címlapszereplők lettek, az ország pedig büszke volt arra, hogy női csapata eljutott oda, ahová a férficsapat az 1970-es hazai világbajnokságon nem tudott. A finálé előtti napon azonban vita robajlott fel: a játékosok gazdasági elismerést és fizetést követeltek, nem akarták, hogy pusztán amatőrökként hivatkozzák őket, miközben a szervezők bevételhez juttak. Alicia Vargas megalapozottan vetette fel, hogy ha valóban mindenki amatőr, az utasnak vissza kell kapnia a belépő árát. Az intézmények engedményt nem tettek, a játékosok pedig visszavonták követeléseiket, és kiálltak az Azték Stadionban. Susanne Augustesen dán tizenötéves mesterhármasával 3–0-ra legyőzte Mexikót. A közönség nem fordult el: ünnepelte a csapatot a vereség ellenére. Ám utána jött az eltüntetés. A FIFA nem emelte be a tornát saját világbajnoki történetébe, a résztvevők mögül elfogyott az intézményi háttér. Mexikóban nem alakult ki professzionális bajnokság, a játékosok fizetetlenül maradt, és gyakorlatilag visszatértek a civil életbe. A felejtés ötvenöt évig tartott. A mexikói női élvonal csak 2017-ben indult el, a játékosok pedig később, dokumentumfilmeken és kutatásokon keresztül kerültek vissza a nyilvánosságba.
A 2026-os világbajnokság szervezői, kontrasztként az 1971-es hallgatáshoz, tudatosan emlékeztetnek az örökségre. Gianni Infantino FIFA-elnök a Yancuic Múzeumban üdvözölte az egykori játékosokat, a június 13-i szériaparádén pedig Alicia Vargas, Elvira Aracén és Lourdes de la Rosa külön kocsin vonult fel a tapsokat gyűjtő szurkolók előtt.